Birkás István Sopronban

     Hölgyeim és Uraim,
     Kedves Barátaim,
utoljára öt éve vettem alaposabban szemügyre Birkás István munkáit. Hosszabb idő után újra találkozva művészetével, különösen fontos, központi gondolatként merült fel bennem a hagyomány és újítás fogalompárja. Úgy látom, hogy segítségével a festő művészetének lényege ragadható meg. Már annak idején is kikerülhetetlen volt, ám az idő múlásával még meghatározóbb, mint valaha. Összefügg ez azzal, amit úgy szoktunk mondani, hogy az idő megérlel bizonyos dolgokat. Hagyomány és újítás. Különös paradoxon, hogy Birkás munkásságának az első tekintetre is feltűnő sajátsága, a falusi múltból hozott rekvizítumok jelenléte annál fokozottabban teremti meg az időszerűség auráját művei körül, minél régibb időkre utal, azaz minél előrébb haladunk az időben. Fontosnak érezzük: emlékezni és emlékeztetni a paraszti múltra, talán mert közös múltunk ez. A paraszti hagyomány nem csak a kopott falak, elvásott ólajtók és rozsdás vasalások szegényes hagyománya, hanem mindaz, amit ezek a Birkás Istvánnál evokatív erővel megjelenített rekvizítumok felidéznek és közvetítenek: a célszerű gazdálkodás, a takarékos anyaghasználat, a szükség szerinti igények és a közösségi lét hagyománya is. Nehéz volna vitatni, mennyire aktuális lenne ezek jelenléte napjainkban. Fontos, hogy Birkás munkái intenek: tartsd számon a múló időt, nem csak az eredet dolgában, vagyis hogy ne felejtsd, honnan jöttél, de úgy is, hogy a jelen perceit ne pergesd haszontalanul. És tudd, merre mennél, hogyan, miben hasznosítanád, amit magaddal hoztál. Ilyen értelemben a jövő is benne rejlik ezekben a művekben. A jövő, vagyis az újítás. Az újítás, amely a hagyományok egy részét elveti, másokra épít; s ha rangos és érdemi, maga is előbb-utóbb hagyománnyá válik. A jeles művek ezért folytonosan az idő sodrában élnek, folyamatosan változnak. Érthető és szükségszerű, hogy évek múltán a korábbi értelmezés módosulását regisztráljuk Birkás István művészete kapcsán.

         Az elmúlás kegyetlen velejárója a pusztulás, a romlás, aminek a megjelenítése elsőrendű esztétikai vonása Birkás műveinek. Jelen van itt is a hagyomány és az újítás kettőssége, több értelemben is. A kopás, törés, a rozsda és penész végzetes munkája öregkori betegsége valamikori új tárgyaknak. Tapasztás, kosárfonás, faragás és ácsmunka nélkül, a falusi kovács és asztalos egykori tevékenysége nélkül Birkás művei sem készülhettek volna el. Mint tényleges talált tárgyak, s mint az alkotások inspirálói, a hagyományos népi mesterségek ott vannak az alkotások testében és hátterében. A romlás képének megmutatásával pedig jelen van az idő múlása is. Ám az a gesztus, ahogyan mindezt a művész a maga szemléletével szerves egységgé avatja, mű-tárgyat komponál, ez az ő újítása. Minden esetben egy önmagának feladott lecke leleményes megoldása, összességében egy műfaj megújítása, szuverén, öntörvényű, távolról sem lezárult életmű felépülése.

Máskülönben pedig maga a műfaj is hagyomány és újítás ismérveinek tömör egységét mutatja Birkás kezén, a képzőművészeti forma önfejlődésének klasszikus példája. Birkás István műveinek e kiállításon látható többsége falon függő műtárgy, táblakép és plasztika határán. A neve: asszamblázs, magyarul síkplasztika. Csaknem százéves az a plasztikai hagyomány, amibe forma-történeti szempontból szervesen illeszkednek a művész munkái. Ez a klasszikus avantgárd hagyomány szorosan összefügg a töredék, a hulladék szépségének felismerésével és kultuszával. Könnyű belátni, hogy kézenfekvő gesztus új egészet alkotni jelentés nélküli részekből. Birkás azonban nem véletlenszerűen együvé került tárgyakból építkezik, mint a dada és a szürrealizmus klasszikusai, hanem azonos körből származókból, olyanokból, amelyek szellemi aurája és felidéző ereje rokon és egymást erősíti. Az egyetemes hagyományból az építkezés, a komponálás módját örökölte. Az ő újítása és eredetisége a múltba süllyedt, vagy pusztuló kelet-közép-európai falu tudatos és következetes megidézésében van.

Érdekes, hogy ennek a kelet-középeurópain belül is karakteresen magyar művészetnek a hazai hagyománya és rokonsága meglehetősen szegényes. Ennek egyik oka lehet, hogy a magyar progresszív képzőművészet múltja sem túl gazdag. Vajda Lajos és Bálint Endre szelleme és képzőművészeti irányultsága dereng át Birkás művein, azokénál sokkal erőteljesebb, vaskosabb, népiesebb, mondhatnám realistább formában. Művészetének egyetlen közelebbi rokona, urbánus pendantja ismereteim szerint a már elhunyt pályatárs, Donáth Péter műve. Birkás kifejezésmódjának elvontsága rejt magában némelyes szürrealista és konstruktív örökséget, mindez azonban csak összetevője plasztikai nyelvének. Ennek a formanyelvnek egyik legfontosabb ismertető jele, ha tetszik, újítása a mindent belepő piszkosfehér anyag alkalmazása, ami hol a hámló vakolat, hol a penész, hol meg a visszahúzó sár asszociációját kelti. Érdekes és szokatlan körülmény az is, hogy Birkás István a nyugat-európai akció- és gesztusfestészet kerülő útját megjárva jutott el a kelet-közép-európai és magyar hagyományhoz, a testére szabott képzőművészeti kifejezéshez. Ebben az öntörvényű fordulatban művészete legjelentősebb újítását, eredetisége zálogát ismerhetjük fel. Hozzá kell tenni, hogy a legutóbbi művein megjelenő apró, lázas ecsetvonások mintha visszautalnának erre a kezdeti korszakra, s beborítva a művész hámló vakolatait, mintha egy várható szintézis előfutárai lennének. Azt hiszem, mindannyian kíváncsian várjuk ezt a szintézist.

Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, befejezésül Karel Capektől idéznék néhány sort. Capek a hagyományos polgári erények tisztelőjeként és népszerűsítőjeként nagy becsben tartotta a gyűjtőket, ha olykor iróniával szemlélte is őket. Nála találtam a következőket: „Általában nem vagyok rosszmájú, de amikor régi, híres mesterek képeinek rászedett gyűjtőiről szóló hírt olvasok, valami lekűzdhetetlen érzés fog el, melyet ezekkel a szavakal tudnék kifejezni: úgy kell nekik. Ez a következménye annak az elhatározásuknak, hogy régi és híres képeket akarnak vásárolni. Ha elmennének egy olyan festő műtermébe, aki még nem tartozik a megdicsőült régi mesterek sorába, és hónuk alatt elvinnék az élő művész valamelyik festményét, biztosak lehetnének benne, hogy a kép is, a szignatúra is valódi.” Ennek jegyében ajánlom szíves figyelmükbe Birkás István festőművész munkáit.

Hajnóczy ház, Sopron, 2003. október 4.