Tóth Ferenc kollázsai

Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim,
a Magyar Festők Társasága a jövő hónapban nagyszabású kollázs kiállítást rendez Győrben, ahol a műfaj magyar történetének nagyjain kívül felvonulnak azok a kortárs művészeink is, akik a legkiválóbbak ezen a területen. A győri kiállítók között szerepel majd munkáival Tóth Ferencz is, aki az itt látható műveivel többszörösen is igazolja, hogy a kollázs nem csupán a XX. század műfaja, nem csak annak a kornak adekvát kifejezője, amely művészeti médiummá tette, hanem alkotói módszere a rátermettek kezén az egyik legalkalmasabb módszer mai sokrétű korunk megjelenítésére is.

A kollázs technika, amennyiben a művésze nem festi és rajzolja, hanem elsősorban ragasztja a kép elemeit, motívumait. A kollázs műfaj, amennyiben a festészet és grafika mellett egy kevésbé ismert, ám azonos rangú területe a síkművészetnek. De alkotói módszer is (montázs ill. kollázs-elvnek is mondják), értve ezen a képalkotó elemekből, motívumokból való építkezés, összeillesztés elvén folyó képalkotást. A modern művészet realizálta, hogy a formák pozíciójuk, alakjuk, nagyságuk, színük szerint vonzzák-taszítják egymást, a helyüket keresik a képmezőn. Ez a forma-tülekedés a kollázsnál a legkézzelfoghatóbb, a formák valóságos, tapintható tárgyak, mindaddig, amíg nem részei a képnek. A művész addig segíti a formákat helyezkedésükben, amíg végleges és megnyugtató helyüket meg nem találják, csak ezután rögzíti őket.

Ezen az általános képleten belül százféle fajtája, típusa van a kollázsnak, s ezen túl még újabb lehetőségeket találnak az egyes művészek tehetségük, leleményességük szerint. Tóth Ferencz kollázsművészetének a legfontosabb vonása mélysége és sokrétűsége. Közhely ma már korunk bonyolultságát emlegetni, de igaz közhely. A művész eszközei és módszerei sohasem lesznek képesek a mai világ összettségét egy-egy műben teljes mértékben megsejtetni. De Tóth Ferencz legújabb, itt látható műveiben olyan gazdag eszközrendszert dolgozott ki, ami által talán a lehetőségek legszélső pontjáig jutott el, addig a határig, ameddig az anyagi mivolta által korlátozott anyag egyáltalán engedi. A képzőművészet elsőrendű problémájának mindig is az anyag átszellemítése látszott. De nem kevésbé indokolt úgy érezni: a feladat a szellemi anyagítása (ha nincs is ilyen szó). Vagyis a létező szellemi tárgyiasítása, anyagban való megjelenítése, megidézése — értsünk a szellemi fogalmán hangulatot, érzelmet, eszmét, filozófiát, korszellemet, akár magát Istent is. A képzőművészet anyagai, eszközei a huszadik században alapos vizsgálaton mentek át; műhelyek, iskolák, mint a Bauhaus, vették górcső alá a lehetőségeket, s kíséreltek meg, a zeneelmélet példájára, rendszert vinni a képzőművészeti gondolkodásba. Ez a törekvés gyümölcsöző volt, s a formális műhelykísérletek a lehetőségek jobb megismeréséhez és az anyagok változatosabb megformálásához segítettek. A múlt század művészeinek ezen tapasztalatai s Tóth Ferencz szellemes, találékony képzőművészeti (plasztikai) gondolkodása vezetett el műveinek az összetettségéhez, rétegzettségéhez, s ezáltal a tartalmi mélységéhez. Már az anyagok leleményes kiválasztásában, megtalálásában is látszik a művész eredeti látásmódja. Ám a képépítő anyagok változatos egymás mellé és egymás mögé helyezésével a variabilitásnak a kollázsban rendkívül ritka gazdagságát éri el. A különféle anyag-minőségek, formák, színek és faktúrák együttese nem csupán a szem örömeként szolgál, de az életjelenségek, a valóság-elemek keveredését, bonyolultságát és ellentmondásosságát is jelzi. Minden igazság mögött egy másik igazság található, bizonyos szemszögből mindegyik helytálló, az egész együtt mégis átláthatatlan, mert ellentétes és erősen különböző részek egésze. Az egymásra boruló rétegek mindegyike egy-egy részigazságnak látszó jelenség képviseletében cáfolja vagy támogatja az utána következőt. Kétségek, bizonytalanságok, többértelműségek veszik körül a művészt, aki ezt a valóságot tapasz-talva mégis ragaszkodik alkotó munkájához, ami nem más, mint elkötelezettség a valóság vizsgálatára és megmutatására. Magától értetődik, nem tudatos folyamatról van szó, és „kutatáson” távolról sem tudományos módszerek értendők. Az élet sokszoros áttételeken át szüremlik a műalkotásba. A művész érzékenysége, intuíciós és beleérző képessége az alkotás kellő folyamatának és eredményességének döntő feltétele. Tóth Ferencznél szerencsés arányban nyilvánul meg az intuitív és a tudatos indíték arra, hogy műveiben eredeti plasztikai gondolattal lepje meg a nézőt. Esetében a „szabálytalanságok művészetéről” beszélhetünk. Legszembetűnőbb újítása a képmező megnyitása, ablak, melyen át újabb és újabb beszédes rétegek tűnnek elő, melyekben újabb és újabb ablakok nyílnak. Mondhatni, paszpartu a paszpartuban, ami a „kép a képben” festői problémájának szellemes inverze. Mintha a kép mélyébe hatolás a valóság mélyébe ereszkedés megfelelője lenne. A művész következetes lépése, amikor ez a képbe befelé hatoló törekvés kifelé is megnyilvánul, azaz a paszpartu is a kép részévé válik. Érdekes, hogy noha az alkotó megtöri a síkot, műve mégsem válik síkplasztikává, domborművé. Oka ennek az anyagfelhasználás egysége és kollázsszerűsége mellett az is, hogy Tóth Ferencz a mű hátterét építi, mintegy lépcsőt épít a mélység, majdhogynem a végtelen felé. A paszpartu kép-résszé avatása más, játékos ötletekre is indítja a művészt: több ablak egy képen, szabálytalan, ferde és szokatlanul fekvő paszpartu-nyílás. A lehetőségek és kombinációik száma nagy, s a művész lehetőleg szaporítja a számukat. A felületek szabad megmunkálása ugyancsak az ötletek és a variációk bőségéről tanúskodik.

Tóth Ferenc kollázsaiban a modern képzőművészet csokornyi jellegzetes kérdése különös hangsúllyal, új megközelítésben, eredeti egységben jelenik meg. A már említett „kép a képben” problémája mellett a hagyomány és újítás, a rész és egész, az idézet, a töredék és a talált tárgy kérdése mind ott rejlik művészetében. Mindezeken túl azonban egyszerűen mint képek a szem számára szolgálnak izgalmas, intellektuális örömmel. Kérem, fogadják szeretettel Tóth Ferencz művészetét.

Elhangzott a Zsókavár Galériában 2004. március 2-án